Zsoltárok könyve

39. zsoltár

A karmesternek, Jedútúnnak: Dávid zsoltára.

Így szóltam: Vigyázok útjaimra,

hogy ne vétkezzem nyelvemmel;

megzabolázom számat,

ha gonosz ember van előttem.

Elnémultam, csendben hallgattam,

de ez híjával volt a jónak, fájdalmam fokozódott.

Fölhevült a szívem bennem,

sóhajomban tűz gerjedt föl,

ezért így szólt nyelvem:

Add tudtomra, Uram, életem végét

és napjaim számát, hogy mennyi is az!

Hadd tudjam meg, milyen mulandó vagyok.

Íme, arasznyivá tetted napjaimat,

és életem semmiség előtted.

Bizony merő hiábavalóság minden ember,

bárhogyan áll is! Szela

Árnyékként jár itt az ember;

bizony csak hiába szorgoskodik.

Rakásra gyűjt, de nem tudja, ki takarítja be azt!

Most azért mit reméljek, ó, Uram?

Egyedül benned bízom.

Ments ki engem minden álnokságomból,

ne tégy engem bolondok csúfjává!

Megnémultam, nem nyitom föl számat,

mert te tetted ezt.

Vedd le rólam ostorodat,

mert kezed fenyítése miatt elpusztulok.

Amikor a bűn miatt büntetéssel fenyítesz valakit,

elemészted szépségét, mint a moly.

Bizony csak egy lehelet minden ember. Szela

Halld meg, Uram, könyörgésemet,

figyelj kiáltásomra,

könnyhullatásomra ne maradj néma.

Mert jövevény vagyok nálad és zsellér,

mint minden ősöm.

Fordítsd el rólam tekintetedet,

hadd enyhüljön sorsom,

mielőtt elmegyek, és nem leszek többé!

Könyvek