chapter 7
Hát nem olyan a halandó élete a földön, mint a kényszermunka?
És nem olyanok a napjai, mint a béres napjai?
Mint a rabszolga, úgy vágyódik az árnyék után,
és mint a béres, úgy várja fizetségét.
Hiábavaló hónapok az örökségem,
és keserves éjszakák a fizetségem.
Amikor lefekszem, azt kérdem: »Mikor kelek fel?«
Miközben lassan telik az éj, nyugtalanul hánykolódom hajnalig.
Húsomat férgek és sárrögök lepik el,
bőröm tele sebekkel, és gennyes.
Napjaim gyorsabban telnek, mint ahogy a takács dolgozik a vetélőjével,
és reménytelenségben lesz végük.
Ó, Isten, ne feledd, hogy szél az én életem,
hogy nem lát többé boldogságot a szemem!
A szem, amely most rám tekint, nem lát többé engem,
keresnek majd szemeid, de én már nem leszek.
Ahogy a felhő szétoszlik és eltűnik,
úgy aki lemegy a sírba, nem jön vissza.
Nem tér vissza már házába,
és elfeledik őt a helyén.
Ezért nem fogom megfékezni a számat.
Beszélni fogok szívem fájdalmában,
panaszkodom keserű nyomorúságomban.
Talán tenger vagyok, vagy tengeri szörny,
hogy őrt állítasz mellém?
Amikor azt mondom: »Fekhelyem majd megvigasztal,
az ágyam könnyít kínomon«,
te álmokkal rémisztgetsz,
és látomásokkal ijesztgetsz.
Ezért inkább választom a fulladást,
inkább a halált, mint ezt a testet.
Gyűlölöm az életem. Nem akarok tovább élni!
Hagyj magamra, mert napjaim, akár a lehelet.
Mi a halandó ember, hogy gondod van rá,
hogy odafigyelsz rá?
Miért vizsgálod meg minden reggel,
és teszed próbára minden pillanatban?
Ne nézz engem,
hagyj magamra, míg nyálamat lenyelem.
Ha vétkeztem is, mit árthatok én neked, aki megfigyeled az embereket?
Miért tettél a céltábláddá?
A terhedre vagyok?
Miért nem bocsátod meg törvényszegésemet?
Miért nem nézed el vétkemet?
Hisz hamarosan lefekszem a porba,
te pedig keresni fogsz, de én nem leszek.”
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42