capítulo 16
Jób erre ezt mondta:
„Sok effélét hallottam már.
Mindnyájan fárasztó vigasztalók vagytok!
Vége lesz valamikor az üres szavaknak?
Mi váltja ki belőletek, hogy így válaszoltok?
Én is tudnék úgy beszélni, mint ti.
Ha ti lennétek az én helyemben,
én is tudnék meggyőző érveket felhozni ellenetek,
és tudnám csóválni miattatok a fejemet.
De én inkább megerősítenélek benneteket számnak szavaival,
és ajkam vigasztalása enyhülést hozna nektek.
Ha beszélek, nem múlik a fájdalmam.
És ha abbahagyom, ugyan mennyire enyhül a fájdalmam?
Csakhogy Isten miatt most kimerültem,
kétségbe ejtette az egész háznépemet.
És megragadsz engem, amit mások látnak,
úgyhogy a soványságom ellenem tanúskodik.
Haragjában széttépett, és gyűlöletet táplál ellenem.
Vicsorgatja rám fogait.
Ellenségem keresztülszúr szemével.
Kitátották ellenem szájukat,
megvetőn arcul ütöttek.
Sokan összecsődülnek ellenem.
Isten kiszolgáltat a fiatal fiúknak,
és odavet a gonoszok kezébe.
Nyugalmam volt, de ő összetört.
Tarkón ragadott, és összezúzott,
majd céltáblául állított magának.
Íjászai körbevesznek.
Átszúrja veséimet, és nem érez könyörületet.
A földre ontja epémet.
Rést rés után tör rajtam,
rám rohan, mint egy harcos.
Zsákruhát varrtam, hogy eltakarjam a bőrömet,
és porba temettem a méltóságomat.
Arcom kivörösödött a sírástól,
szemhéjamon sötét árnyék ül,
pedig nem tapad erőszak a kezemhez,
és az imám őszinte.
Ó, föld! Ne takard be véremet!
Ne találjon nyugvóhelyet a kiáltásom!
A tanúm most is az égben van,
a magasságban van, aki tanúskodhat mellettem.
A társaim gúnyolnak,
miközben a szemem könnyeket hullat Isten előtt.
Döntsön valaki ember és Isten között,
úgy, ahogy ember és ember között döntene.
Mert csupán néhány év,
és elmegyek azon az ösvényen, ahonnan nincs visszaút.
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42