chapter 2
Artaxerxész király 20. évében, niszán hónapban bor volt a király előtt, én pedig, ahogy szoktam, felvettem a bort, és odaadtam neki. Ám azelőtt még sohasem voltam szomorú a jelenlétében.
A király ezért így szólt hozzám: „Miért vagy olyan szomorú, mikor nem is vagy beteg? Ez nem lehet más, csakis a szív szomorúsága.” Ekkor nagyon megijedtem.
Majd így szóltam a királyhoz: „Éljen sokáig a király! Hogy ne lennék szomorú, amikor a város, ahova ősapáimat temették, romokban hever, kapuit pedig tűz emésztette meg?”
A király erre ezt mondta: „Mit szeretnél tenni?” Ekkor azonnal az ég Istenéhez imádkoztam.
Majd így szóltam a királyhoz: „Ha jónak látja a király, és ha szolgád kedves előtted, küldj engem Júdába, a városba, ahova ősapáimat temették, hogy újjáépíthessem azt.”
A király erre így felelt nekem, miközben a királyné mellette ült: „Meddig tart majd az utazásod, és mikor térsz vissza?” A király tehát jónak látta, hogy elküldjön, én pedig megmondtam neki, hogy meddig leszek távol.
Ezután ezt mondtam a királynak: „Ha jónak látja a király, adjon nekem leveleket, amelyek a folyón túli terület kormányzóinak szólnak, hogy biztonságos utam legyen, míg Júdába nem érek,
és Asáfnak, a királyi liget őrének szóló levelet is, hogy adjon nekem gerendának való fát a Ház erődjének kapuihoz, a város falához, és a házhoz, ahol lakni fogok.” A király pedig megadta nekem azokat, mivel Istenem velem volt.
Idővel megérkeztem a folyón túli terület kormányzóihoz, és átadtam nekik a király leveleit. A király katonai vezetőket és lovasokat is adott mellém.
Mikor a horoni Szanballat és Tóbiás, az ammonita tisztviselő meghallotta ezt, nagyon dühösek lettek, amiért valaki azzal a céllal jött, hogy jót tegyen Izrael népével.
Végül Jeruzsálembe érkeztem, és három napig maradtam ott.
Éjjel elindultam néhány férfival, de senkinek sem mondtam el, mire indította Isten a szívemet Jeruzsálem érdekében. Nem volt velem más állat, csak az, amelyiken ültem.
És éjjel kimentem a Völgy kapun át, és a Nagy Kígyó forrása előtt elhaladva elmentem egészen a Szemét kapuig, és megvizsgáltam Jeruzsálem lerombolt falait és felégetett kapuit.
Majd folytattam utamat a Forrás kapuhoz és a Király tavához, de az állatnak, amelyiken ültem, már nem volt elég hely, hogy továbbjöjjön.
Én azonban továbbhaladtam felfelé a völgyben éjnek idején, és vizsgálgattam a falat, majd visszafordultam, bementem a Völgy kapun, és így visszaérkeztem.
A helytartók nem tudták, hová mentem és mit tettem, mert még nem mondtam el semmit a zsidóknak, a papoknak, az előkelőknek, a helytartóknak és a többi munkásnak.
Végül így szóltam hozzájuk: „Látjátok, milyen szörnyű helyzetben vagyunk. Jeruzsálem romokban hever, és a kapuit felégették. Gyertek, építsük újjá Jeruzsálem falait, hogy véget vessünk ennek a szégyennek!”
Majd elmondtam nekik, hogyan támogatott engem az Istenem, valamint hogy mit mondott nekem a király. Erre ők így feleltek: „Fogjunk hozzá az építéshez!” És lázasan készülődni kezdtek a munkára.
Mikor pedig a horoni Szanballat és Tóbiás, az ammonita tisztviselő meg az arab Gesem meghallották ezt, gúnyt űztek belőlünk, és megvetően ezt mondták: „Mit műveltek? Fellázadtok a király ellen?”
Én azonban így feleltem: „Az ég Istene fog sikeressé tenni bennünket. Mi, az ő szolgái, hozzáfogunk az építéshez. Nektek viszont semmi sem jár Jeruzsálemben, semmit sem követelhettek, és múltatok sincs a városban.”