chapter 1
A prédikátornak, Dávid fiának, Jeruzsálem királyának beszédei.
Felette nagy hiábavalóság
– ezt mondja a prédikátor –,
felette nagy hiábavalóság!
Minden hiábavalóság!
Mi haszna van az embernek
minden munkájában,
amelyet végez a nap alatt?
Egyik nemzedék megy, és követi a másik,
de a föld mindörökké megmarad.
Fölkel a nap, és lenyugszik,
a helyére siet, ahonnan majd ismét fölkel.
A szél délnek siet, majd északra fordul.
Körbe-körbejár,
és a maga keringéséhez visszatér a szél.
Minden folyó a tengerbe siet,
de a tenger mégsem telik meg.
Bárhova sietnek is a folyók,
ugyanarra a helyre térnek vissza.
Minden dolog fáradozással jár,
föl sem tudja sorolni az ember.
Nem telik be a szem a látással,
sem a fül a hallással.
Ami volt, ugyanaz lesz ezután is,
és ami történt, ugyanaz történik majd ezután is.
Semmi új nincs a nap alatt.
Van, amiről azt mondják:
„Nézd, ez új dolog”,
pedig már rég megvolt előttünk, ősidők óta.
Nem emlékszünk a korábbiakra,
ugyanúgy nem fognak emlékezni
a most még eljövendő dolgokra azok sem,
akik utánunk jönnek.
Én, a prédikátor Izráel királya voltam Jeruzsálemben.
Arra adtam elmémet, hogy bölcsességgel kutassam és vizsgáljam mindazt, ami az ég alatt történik. Gonosz és hiábavaló foglalatosság ez, melyet azért adott Isten az emberek fiainak, hogy gyötrődjenek vele.
Láttam minden dolgot, ami történik a nap alatt, és íme, minden csak hiábavalóság és szélkergetés!
A görbe nem egyenesíthető ki, és ami hiányzik, az nem számlálható meg.
Így szóltam magamban: íme, nagyobbá lettem, és több bölcsességet szereztem, mint azok, akik előttem uralkodtak Jeruzsálemben, és elmém sok bölcsességet és tudományt látott.
De amikor arra adtam elmémet, hogy megismerjem a bölcsességet, és megismerjem az esztelenséget és a bolondságot, rájöttem, hogy ez is csak szélkergetés.