chapter 7
Csak küzdelem a halandó sorsa a földön, napjai úgy telnek, mint a napszámosé!
Ahogyan a rabszolga eped az árnyék után, és a napszámos várja a munkabért,
úgy jutottak nekem hiábavaló hónapok, nyomorúságos éjszakákkal fizettek ki engem.
Ha lefekszem, azt kérdem: Mikor kelhetek fel? Hosszú az este, és tele vagyok nyugtalansággal hajnalig.
Testemet férgek és porkéreg borítja, bőröm beforrad, majd kifakad újra.
Napjaim gyorsabbak a takács vetélőjénél, és reménytelenül múlnak el.
Gondold meg, hogy csak szellő az életem, szemem nem lát többé jót.
A szemek, amelyek eddig láttak, többé nem találnak; szemed engem keres, de én már nem vagyok.
Eltűnik a felhő, tovaszáll: éppígy nem jön vissza, aki leszáll a holtak hazájába.
Nem is tartóztatom meg a számat, beszélni fogok szorongó lélekkel, panaszkodni fogok keserű szívvel.
Mikor azt gondolom, hogy vigaszt nyújt az ágyam, panaszomat enyhíti fekhelyem,
akkor álmokkal rettentesz, látomásokkal rémítesz meg engem.
Inkább választom a fulladást, inkább a halált, mint e csontvázat.
Elég volt az életemből, nem kell tovább! Hagyj békén, hiszen csak leheletnyi az időm!
Minden reggel megvizsgálod, minden pillanatban próbára teszed.
Miért nem veszed le rólam a szemed? Nyálamat sem engeded lenyelni?
Ha vétkeztem, mit követtem el ellened, emberek őrzője? Miért tettél a céltábláddá? Talán terhedre vagyok?
Miért nem bocsátod meg vétkemet, miért nem nézed el bűnömet? Hiszen már a porban fekszem, amikor keresel, már nem leszek.
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42