chapter 41
Hiszen aki ebben reménykedik, csalódik: már a puszta látványától is összeroskad.
Nincs olyan vakmerő, aki fölverje. Ki merne kiállni ellene?
Nem hallgathatom el, milyenek a tagjai, mekkora az ereje, mily szép az alakja.
Ki tudná lehúzni a bőrét, ki merne benyúlni két fogsora közé?
Szájának kapuját ki merné kitárni? Fogai között a rémület lakik.
Büszkén sorakoznak pikkelyei, mintha szoros pecséttel volnának lezárva.
Egyik a másikhoz olyan közel van, hogy még a szél sem férkőzhet közéjük.
Egymáshoz tapadnak, egybekapcsolódnak elválaszthatatlanul.
Tüsszentése fényt sugároz, szemei olyanok, akár a hajnalpír.
Szájából fáklyák jönnek elő, tüzes szikrák sziporkáznak.
Orrlyukaiból füst száll ki, mint valami gőzölgő forró üstből.
Lehelete lángra lobbantja a faszenet, szája lángokat lövell.
Nyakában erő lakik, rémülten futnak szét előle.
Testének alsó része is kemény, mozdíthatatlan, mintha rá volna öntve.
Szíve olyan kemény, mint a kő, kemény, mint az alsó malomkő.
Ha fölemelkedik, megriadnak még a hősök is, ijedtükben fejüket vesztik.
Ha el is találja a kard, nem árt neki, sem a lándzsa, a kopja vagy a nyíl.
Annyiba veszi a vasat, mint a szalmát, a rezet, mint a korhadt fát.
A nyílvesszőtől nem futamodik meg, pozdorjává törnek rajta a parittyakövek.
Semmibe se veszi a dorongot, nevet a dárda suhogásán.
Hasán mintha éles cserepek lennének, mint a cséplőszán, úgy kúszik az iszapban.
Nyomában fortyog a mély víz, mint a fazékban, fölkavarja a tengert, mint a kenőcsöt.
Csillogó ösvényt hagy maga után, mintha megőszült volna a mély víz.
Nincs a földön hozzá hasonló, úgy van megalkotva, hogy semmitől se féljen.
Szembenéz minden hatalmassal, ő a királya minden vadállatnak.
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42