Jób könyve

14. fejezet


Fejezetek:


1. vers

Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő.


2. vers

Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.


3. vers

Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?


4. vers

Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.


5. vers

Nincsenek-é meghatározva napjai? Az ő hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.


6. vers

Fordulj el azért tőle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.


7. vers

Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak.


8. vers

Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:


9. vers

A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.


10. vers

De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő?


11. vers

Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:


12. vers

Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az ő álmukból.


13. vers

Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam!


14. vers

Ha meghal az ember vajjon feltámad-é? Akkor az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.


15. vers

Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.


16. vers

De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!


17. vers

Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bűneimhez.


18. vers

Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről;


19. vers

A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.


20. vers

Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el őt.


21. vers

Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törődik velök.


22. vers

Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg.

Fejezetek:


Könyvek