Jób könyve

17. fejezet

Még mindig csúfot űznek belőlem! Szemem az ő patvarkodásuk között virraszt.

Kezest magadnál rendelj, kérlek, nékem; különben ki csap velem kezet?

Minthogy az ő szívöket elzártad az értelem elől, azért nem is magasztalhatod fel őket.

A ki prédává juttatja barátait, annak fiainak szemei elfogyatkoznak.

Példabeszéddé tőn engem a népek előtt, és ijesztővé lettem előttök.

A bosszúság miatt szemem elhomályosodik, és minden tagom olyan, mint az árnyék.

Elálmélkodnak ezen a becsületesek, és az ártatlan a képmutató ellen támad.

Ám az igaz kitart az ő útján, és a tiszta kezű ember még erősebbé lesz.

Nosza hát, térjetek ide mindnyájan; jőjjetek, kérlek, úgy sem találok bölcset köztetek.

Napjaim elmulának, szívemnek kincsei: terveim meghiusulának.

Az éjszakát nappallá változtatják, és a világosság csakhamar sötétséggé lesz.

Ha reménykedem is, a sír már az én házam, a sötétségben vetettem az én ágyamat.

A sírnak mondom: Te vagy az én atyám; a férgeknek pedig: Ti vagytok az én anyám és néném.

Hol tehát az én reménységem, ki törődik az én reménységemmel?

Leszáll az majd a sír üregébe, velem együtt nyugoszik a porban.

Könyvek