capítulo 14
Kihajt, mint a virág, majd elfonnyad, árnyékként tűnik el, nem marad meg.
És te még így is rossz szemmel nézed, őt is a törvény elé idézed?!
Van-e tiszta ember, tisztátalanság nélküli? Nincs egyetlenegy sem.
Ha meg vannak határozva napjai, ha számon tartod hónapjait, ha határt szabtál neki, amelyet nem léphet át,
akkor légy hozzá elnéző, hogy nyugalma lehessen, míg eljön a várt pihenőnapja, mint a napszámosnak!
Még a fának is van reménysége: ha kivágják, újból kihajt, és nem fogynak el hajtásai.
Ha elöregszik is gyökere a földben, ha elhal is a porban a csonkja,
a víz illatától kihajt, ágakat hoz, mint a facsemete.
De ha a férfi meghal, oda van egészen, ha kimúlik az ember, hová lesz?
Kifogyhat a víz a tóból, a folyó kiapadhat, sőt ki is száradhat,
de az ember nem kel föl, ha egyszer lefeküdt: az egek elmúltáig sem ébrednek föl, nem serkennek föl alvásukból.
Bárcsak elrejtenél a holtak hazájában, ott rejtegetnél haragod elmúltáig! Kiszabnád időmet, azután újra gondolnál rám.
Ha meghal a férfiú, életre kelhet-e? Akkor egész küzdelmes életemen át is tudnék várni, míg csak a fordulat be nem következik.
Szólnál hozzám, és én válaszolnék, kívánkoznál kezed alkotása után.
Akkor még lépteimre is vigyáznál, de nem tartanád számon vétkemet.
De még a hegy is ledől, és szétomlik, a kőszikla is elmozdul helyéről;
a köveket a víz lecsiszolja, árjai elsodorják a föld porát: így teszed semmivé a halandó reményét.
Hatalmaskodol rajta szüntelen, és el kell mennie. Eltorzítod arcát, és úgy bocsátod el.
Ha tisztességre jutnak fiai, ő nem tudja; ha semmibe veszik őket, nem veszi észre.
Teste csak saját fájdalmait érzi, lelke csak önmagát gyászolja.
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42