7. fejezet
„Mily kecses a lábad sarudban,
ó, tiszteletre méltó lány!
Combod hajlatai, mint az ékszerek,
művészi kéz munkája!
Köldököd, akár egy kerek csésze.
Ne hiányozzon belőle a kevert bor!
Hasad búzahalom,
liliommal körülvéve.
Két melled, mint két borjacska,
gazella ikrei.
Nyakad elefántcsonttorony.
Szemeid, mint Hesbon tavai
Bat-Rabbim kapujánál.
Orrod, mint a Libanon tornya,
mely Damaszkusz felé néz.
Fejed hasonló a Kármelhez,
hajfürtjeid, mint a bíborszínű gyapjú.
Leomló hajad rabul ejti a királyt.
Ó, szeretett lány, szebb és bájosabb vagy
mindennél, ami gyönyörűséget szerez!
Termeted hasonlít a pálmafához,
melleid datolyafürtök.
Azt mondtam: »Felmegyek a datolyapálmára,
hogy megragadjam gyümölccsel teli ágait.«
Legyenek olyanok melleid, mint a szőlőtő fürtjei,
leheleted, mint az almák illata,
és szád, mint a legjobb bor!”
„Csússzon az könnyen a kedvesemnek,
lágyan csorduljon az alvók ajkaira.
Én a kedvesemé vagyok,
ő pedig utánam sóvárog!
Gyere, kedvesem,
menjünk ki a mezőre!
A hennák között legyen szállásunk!
Keljünk korán, és menjünk a szőlőskertekbe!
Lássuk, kihajtott-e a szőlő,
kinyílt-e a virág,
kivirágoztak-e a gránátalmafák!
Ott majd kedveskedni fogok neked.
A mandragórák illatoznak,
és ajtóinknál mindenféle pompás gyümölcs van.
Az újat is, a régit is
neked tettem el, kedvesem!