Az örömhír Márk szerint
5. fejezet
1. vers
Átértek a tó túlsó partjára a gerazénusok vidékére.
2. vers
Miután a hajóból kiszállt, a sírokból azonnal szembe jött vele egy ember, aki tisztátalan szellemben volt.
3. vers
Ennek lakása a sírokban volt és soha senki sem volt képes lánccal megkötözni,
4. vers
mert bár sokszor kötözték meg már béklyókkal és láncokkal, ő a láncokat lehúzta magáról, a béklyókat összetörte és senkinek sem volt annyi ereje, hogy megfékezhette volna.
5. vers
Egész éjen és egész napon át a sírokban tartózkodott, a hegyek közt kiáltozott és kövekkel vagdalta magát.
6. vers
De mikor Jézust messziről meglátta, odafutott, földreborult előtte
7. vers
és nagy hangon kiáltott: „Mi dolgunk van egymással Jézus, a magasságos Istennek Fia? Az Istenre kényszerítlek, ne kínozz engem!”
8. vers
Mert Jézus azt mondta neki: „Te tisztátalan szellem, eredj ki az emberből!”
9. vers
Most megkérdezte őt: „Mi a neved?” „Légió a nevem – felelte neki –, mert sokan vagyunk!”
10. vers
Aztán nagyon rimánkodott neki, hogy ne küldje őt el arról a vidékről.
11. vers
Ott legelészett a hegy lábánál egy nagy disznócsürhe.
12. vers
Rimánkodtak neki: „Küldj minket a disznókba, hadd mehessünk beléjük!”
13. vers
Megengedte nekik. A tisztátalan szellemek, ahogy az emberből kimentek, bementek a disznókba, azzal mintegy kétezer darabból álló csürhe a meredélyen alárohant a tóba s a tóba belefulladt.
14. vers
Pásztoraik erre elfutottak s hírt vittek a városba és a tanyákra. Majd jöttek az emberek megnézni, hogy mi történt.
15. vers
Odaértek Jézushoz és látták, hogy az ördöngős, akiben a légió volt, felöltözötten ott ül, és észnél van.
16. vers
Azok aztán akik látták, elbeszélték nekik, mi történt az ördöngőssel és a disznókkal.
17. vers
Ekkor esengeni kezdtek, hogy távozzék el a határaikból.
18. vers
Mikor Jézus beszállt a hajóba, a volt ördöngős kérlelte, hogy vele lehessen.
19. vers
De nem engedte meg neki, hanem így szólt hozzá: „Eredj haza a tieidhez és hirdesd nekik mindazt, amit az Úr veled tett, s hogy hogyan könyörült rajtad.”
20. vers
Az el is ment és hirdetni kezdte a Tízvárosban mindazt, amit Jézus vele tett, úgyhogy mindenki csodálkozott.
21. vers
Miután Jézus a hajóval újra átkelt a túlsó partra, nagy tömeg gyűlt hozzá. Még a tóparton volt,
22. vers
mikor eljött az egyik zsinagógafő, Jairus nevű. Ahogy meglátta őt, a lábához esett
23. vers
és igen kérlelte őt: „Mivel a lányom a végét járja, jöjj el, vesd rá kezedet, hogy megmeneküljön és éljen.”
24. vers
El is ment vele. De nagy tömeg követte és szorongatták.
25. vers
Ekkor hozzáment egy asszony, akinek tizenkét éve vérfolyása volt,
26. vers
aki sok orvostól igen sokat szenvedett s mindenét, amije volt, rájuk költötte, de belőlük semmi haszna nem volt, hanem csak rosszabbul lett.
27. vers
Ez az asszony, miután a Jézus dolgairól hallott, hozzáment a tömegben és hátulról megérintette a köpenyét.
28. vers
Azt gondolta ugyanis: „Ha csak érinthetem a köpenyét, megmenekülök.”
29. vers
Vérének forrása azonnal ki is száradt s észrevette testén, hogy az őt verő betegség ostorától meggyógyult.
30. vers
Jézus is azonnal felismerte magán, hogy hatalmas erő távozott el tőle. Megfordult hát a tömegben és így szólt: „Ki fogta meg a köpenyemet?”
31. vers
„Látod, hogy a tömeg szorongat – szóltak tanítványai – s mégis azt kérded, ki fogott meg?”
32. vers
De ő körültekintett, hogy lássa azt, aki így tett vele.
33. vers
Az asszony, aki tudta, hogy mi történik vele, ijedten és remegve odament, lábához borult és megmondta neki a teljes igazságot,
34. vers
mire Jézus így szólt hozzá: „Leányom, hited megmentett! Eredj el békességben s légy egészséges, a téged verő ostortól szabad.”
35. vers
Még beszélt, mikor emberek érkeztek a zsinagógafőtől és ezt mondották: „Leányod meghalt! Miért zaklatod még tovább a Tanítót?”
36. vers
De Jézus, aki meghallotta a szót, melyet mondtak, így szólt a zsinagógafőhöz: „Ne félj, csak higgy!”
37. vers
Aztán nem engedte meg senkinek, hogy bemenjen vele, csak Péternek, Jakabnak és Jánosnak a Jakab testvérének.
38. vers
Mikor bementek a zsinagógafő házába, zajongó tömeget pillantott meg, mely sírt, jajveszékelt és igen kiáltozott.
39. vers
Ahogy belépett, megszólította, őket: „Miért zajongtok és sírtok? A gyermek nem halt meg, hanem szunnyad.”
40. vers
Erre kinevették. Ő azonban, miután mindannyijukat kiűzte, csak a gyermek atyját, anyját és a vele tartókat vitte magával s bement oda, ahol a gyermek feküdt.
41. vers
Ott megragadta a gyermek kezét és rászólt: „Talitha kum! Aminek fordítása: Leánykám azt mondom neked: Kelj fel.”
42. vers
A leányka rögtön felkelt és járt, mert tizenkét esztendős volt. A nagy döbbenettől azonnal magukon kívül jutottak.
43. vers
Ő meg szigorúan megparancsolta nekik, hogy senki ne tudjon a dologról. Aztán szólt, hogy adjanak a leánykának enni.
Könyvek
