1. fejezet
Dávid fiának, Jeruzsálem királyának a szavai, aki egybegyűjtötte a népet:
„A legnagyobb hiábavalóság!” – mondja az, aki egybegyűjti a népet.
„A legnagyobb hiábavalóság! Minden hiábavalóság!”
Mi haszna van az embernek kemény munkájából,
amit fáradsággal végez a nap alatt?
Az egyik nemzedék megy, a másik nemzedék jön,
de a föld örökké megmarad.
A nap felkel és lenyugszik,
majd visszasiet oda, ahol ismét felkel.
A szél dél felé halad, majd körbemegy észak felé.
Körbe-körbejár folyamatosan. A szél egyfolytában körbejár.
Minden patak a tengerbe folyik, a tenger mégsem telik meg.
A patakok visszatérnek oda, ahonnan erednek, hogy újra folyhassanak.
Minden dolog fárasztó.
Senki sem tud még csak beszélni sem róluk.
A szemnek nem elég, amit lát,
és a fülnek sem elég, amit hall.
Az lesz, ami már volt,
és azt fogják újra tenni, amit már megtettek.
Nincs semmi új a nap alatt.
Vajon létezik olyasmi, amiről valaki azt mondhatná: „Nézd! Ez új!”
Már régóta van ilyen.
Már előttünk is volt ilyen.
Senki sem emlékszik a korábban élt emberekre,
ahogy azokra sem fognak emlékezni, akik később élnek majd.
Őrájuk sem fognak emlékezni azok, akik még később élnek.
Én, aki egybegyűjtöm a népet, Izrael királya lettem Jeruzsálemben.
Arra törekedtem, hogy bölcsen tanulmányozzak és megvizsgáljak mindent, ami az ég alatt történik: hogy milyen siralmas elfoglaltságot adott Isten az embereknek, ami lefoglalja őket.
Láttam mindazt, amit véghez vittek a nap alatt,
és minden hiábavalóság és szélkergetés.
Ami görbe, azt nem lehet kiegyenesíteni,
és ami nincs, azt nem lehet megszámolni.
Ezután ezt mondtam magamban: „Nagyon bölcs lettem, bölcsebb, mint bárki más, aki előttem volt Jeruzsálemben. Szívem megtelt bölcsességgel és ismerettel.”
Arra törekedtem, hogy megismerjem a bölcsességet, az őrültséget és a bolondságot, ami ugyancsak szélkergetés.
Hisz a nagy bölcsesség sok csalódással jár,
úgyhogy aki gyarapítja az ismeretet, a fájdalmat is növeli.