chapter 14
Cerujja fia, Joáb tudta, hogy a király szíve Absolonért ég.
Tékoába küldött tehát Joáb, s onnan elhozatott egy bölcs asszonyt. – Tettesd magad gyászolónak – mondta neki – ölts magadra gyászruhát, ne használj olajat, viselkedjél úgy, mintha régóta gyászolnál egy halottat!
Aztán menj be a királyhoz és szólj neki a következőképpen, ezzel Joáb a szájába adta a szavakat.
Szólt is a tékoai asszony a királlyal, arcával a földre borulva és hódolva előtte. – Segíts meg, oh király! – mondta
– Mi bajod? kérdezte tőle a király. Mire ő így felelt: Gyászoló özvegyasszony vagyok én. A férjem meghalt.
Két fia volt szolgálódnak s a kettő összeveszett a mezőn; segítő nem állt közéjük, s egyik agyonverte a másikat, megölte azt.
Aztán Iám fölkelt az egész nemzetség szolgálód ellen. Add ki a testvérgyilkost, hadd öljük meg! – mondták – Testvére lelkéért, akit meggyilkolt, hadd írtsuk ki az örököst is. Kioltották volna még azt a kis parazsamat is, mely maradt, hogy az a föld színén (talajon) ne tartson fönn nevet és maradékot férjemnek.
Eredj haza! – felelte a király az asszonynak – majd parancsot adok felőled!
A tékoai asszony azonban így felelt a királynak: Uram, király! Rajtam, és atyám házán legyen a bűn súlya, a király és trónja ártatlanok!
Ha valaki még szól neked, vezesd hozzám – mondta a király – többet nem fog téged háborgatni!
De az asszony közben szólt: Emlékezzék meg a király Istenéről, Jahvéról, akadályozza meg, hogy a vérbosszuló még több rontást csináljon, s fiamat ne írtsák ki! És szólt a király: Amily biztos, hogy Jahve él, oly biztos, hogy fiad hajszálai közül egy sem esik földre!
Hadd szólhasson szolgálód urának, a királynak még egy szót! –kérte az asszony és a király ezt mondta: Szólj!
És szólt az asszony: Miért gondoltál el az Isten népe ellen ehhez hasonló dolgot? Mikor a király így beszél, magát ítéli el, amikor maga sem hozza vissza az eltaszítottját.
Mert az bizonyos, hogy meghalunk és ömlünk szét a földre, mint a víz, melyet többé nem lehet összegyűjteni, de Isten nem veszi el a lelket és nem ápol olyan gondolatokat, hogy az eltaszítottat eltaszítva tartsa magától.
Most pedig azért jöttem, hogy ezt a dolgot elbeszéljem uramnak, a királynak, mert megijesztett engem a nép. Úgy gondolta szolgálód: Beszélni fogok a királlyal, talán hallgatni fog a király lányának szavára!
Mert a király hallgatni fog rám és meg fogja menteni lányát annak az embernek kezéből, hogy az ki ne pusztítson engem a fiammal együtt Isten örökös birtokából.
Szolgálód úgy gondolta: hadd nyugtasson meg engem uramnak, a királynak szava! Mert mint Istennek angyala, olyan uram, a király, amikor meghallgatja a jót is, a rosszat is! Jahve, a te Istened legyen veled!
A király ekkor így felelt az asszonynak: Ne rejts el előlem egy dolgot, melyet meg akarok kérdezni tőled. – Beszéljen uram, a király! – mondta az asszony.
A király megkérdezte: Mindebben Joáb keze van veled? Az asszony a következőképp felelt: Amily igaz, hogy lelked él, oly igaz, hogy sem jobbra sem balra nem lehet az elől kitérni, amit uram, a király mond; mert csakugyan szolgád, Joáb volt az, aki a parancsot adta, s ő adta mindezeket a szavakat is szolgád szájába.
Szolgád, Joáb azért tette ezt a dolgot, hogy más színt adjon ennek a dolognak. Uram azonban olyan bölcs, mint amilyen az Isten angyalának a bölcsessége, úgyhogy tud mindent, ami a földön van!
A király szólt Joábnak: nézd, elhatároztam (megtettem) ezt a dolgot! Eredj hát, hozd vissza a fiút, Absolont!
Joáb erre arcával a földre borult, hódolt és megáldotta a királyt; azután ezt mondta Joáb: Ma tudta meg szolgád, uram, király, hogy kegyelmet talált szemedben, abból, hogy megtette a király, szolgájának szavát.
Ezzel Joáb fölkelt, elment Gesurba és hazahozta Absolont Jeruzsálembe.
A király azonban ezt mondta: térjen a saját házába, az én arcomat ne lássa!
Egész Izraelben nem volt még egy olyan szép ember, mint Absolon, úgyhogy nagyon magasztalták. Lába talpától a feje tetejéig nem volt rajta semmi hiányosság.
Amikor megnyíratta fejét, – mindig egy év elteltével történt, hogy megnyiratkozott, mert oly nehéz volt a haja rajta, hogy meg kellett nyiratkoznia – s megmérte feje haját, az kétszáz siklus volt királyi mérték szerint.
Absolonnak három fia és egy leánya született, utóbbinak neve Támár volt, szép arcú asszony lett belőle.
Már két éve volt, hogy Absolon visszatért Jeruzsálembe, s még mindig nem látta a király orcáját.
Absolon Joábért küldött, hogy őt elküldje a királyhoz, de az nem akart hozzá menni. Majd másodízben is érte küldött, de nem akart elmenni.
Erre szolgáihoz szólott: Nézzétek, Joábnak van egy birtoka én mellettem, s abba árpát vetett; gyújtsátok fel azt!
Ekkor Joáb elment Absolon házába s így szólt hozzá: Miért gyújtották fel szolgáid az én tulajdon birtokomat?
Nézd – felelte Absolon – hozzád küldtem, hogy magamhoz hívassalak, hogy elküldhesselek a királyhoz ezzel a kérdéssel: Miért jöttem el Gesurból? Jobb volna nekem ott lennem, még; most végre hadd lássam meg a király arcát! Ha pedig bűn van bennem, öless meg!
Joáb bement a királyhoz és megjelentette neki a dolgot. A király hívatta Absolont, s ez bement hozzá, s arcával a földre borult a király előtt. Ekkor a király megcsókolta Absolont.