13. fejezet
Midőn Efráim Istenfélelemmel szólt, magasra emelkedett Izráelben, de mikor bűnbeesett Báállal, pusztulásnak indult.
De még mindig tetézik bűnüket, alkotnak maguknak öntött bálványokat, ezüstjükből értelmük szerint való bálványképeket, mind csupa mesterséges alkotás; róluk mondhatják, hogy embereket áldoznak és barmokat csókolnak.
Azért olyanok lesznek, mint a reggeli felhő és mint a harmat, amely korán eltűnik, mint a polyva, amely kiviharzik a szérűről és mint a füst, mely elszáll a kürtőből.
Holott Én vagyok a te Örökkévaló Istened Egyiptom óta. Rajtam kívül más Istent nem ismerhetsz és nincs is segítő számodra kívülem.
Én ismertelek a sivatagban, a tikkadt aszály földjén.
Mihelyt legelőjük volt, rögtön jóllaktak, mihelyt jóllaktak, felfuvalkodott a szívük, azért elfelejtettek engem;
én pedig olyan lettem hozzájuk, mint az oroszlán, mint párduc járok az úton,
megtámadom őket, mint kölykétől megfosztott medve, letépem szívük páncélját s marcangolom őket, mint egy hímoroszlán, hogy végül a mezei vadak fölkoncolják.
Óh Izráel, elpusztítottad önmagadat, de bennem megtalálod segítségedet.
Hol van a királyod, merre van, hogy segítsen rajtad a te összes váraidban; hol vannak bíráid, akik azt mondjátok mindíg: Adjatok nekem királyt és fejedelmeket!
Adtam én neked királyt haragomban és elvettem tőled fölháborodásomban…
Efráimnak bűne jól el van téve, megőrizve az ő vétkessége.
Szülő asszony fájdalmai jönnek reá és ő balgatag gyermek, mert különben meg nem állna annyi ideig a vajudás kapujában.
És mégis, az alvilág hatalmából is megszabadítanám őket, a haláltól is megváltanám őket; hol volnának a te gyötrelmeid, ó halál, hol volnának dögvészeid, ó alvilág! De a szánakozás maradjon távol szemem elől!
Bárha pázsitok között virít, eljő mégis a keleti szél, Isten vihara föltámad a sivatagból és elapad élete forrása, kiszárad kútfeje és a keleti szél elrabolja minden drágasága kincsét.